Az Öcsödi József Attila Általános Iskola tanulóinak – a Nemzeti Összetartozás Napjának 100. évfordulójára készült rendhagyó összeállítását láthatják.
Gárdonyi Géza szerint: „A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.”
A trianoni tragédiára emlékezve június 4-ét a Magyar Országgyűlés 2010-ben a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek.” A Nemzeti összetartozás napja azt jelenti, hogy különbségeik ellenére a világon élő minden magyarral közösséget alkotnak, szétszakíthatatlanul összetartoznak, ahogyan egyek voltak elődeik is.
Trianon. Ez a szó a magyar fül számára az igazságtalanságot, az elkeseredettséget, és a tehetetlen szomorúságot jelképezi! 1920. június 4 -én, az első világháború végső lezárása során a győztes nyugat-európai nagyhatalmak a vesztesként kezelt Magyarországra kegyetlen és igazságtalan békét kényszerítettek! Diktátum volt inkább, mint szerződés, hiszen nem hatott semmiféle racionális érv a döntnökökre. Erőből hajtották végre a módosítás esélyének teljes kizárásával. A diktátum szervesen illeszkedett a más vesztes hatalmakkal kötött békeszerződések sorába. Az első világháborút ugyanis több békekötés zárta le, melyeket összefoglaló néven hívunk “Párizs környéki békéknek”. Ezek újraszabták Európa térképét.
De hogyan jött létre az a helyzet, hogy a világon szerteszéjjel élnek magyarok, nemcsak itt Magyarországon?
1914 és 18 között a központi hatalmak tagállamaként az Osztrák- Magyar Monarchia a németek szövetségeseként harcolt az antant hatalmak ellen. Az óriási létszám és haditechnikai fölénnyel szemben azonban nem voltak képesek ellenállni. 1918 őszén a központi hatalmak országai sorra kényszerültek a fegyverszüneti megállapodás aláírására. Mindeközben Magyarországon belül is súlyos hatalmi, belpolitikai viszályok dúltak. Ilyen körülmények között kezdődtek meg a béketárgyalások.
- január 8-án Wilson közzéteszi 14 pontból álló üzenetét, mely az igazságos békekötés feltételeit tartalmazza, minek 10. pontja így szól: Ausztria – Magyarország népeinek, amelynek helyét megoltalmazni és biztosítani kell, legelső alkalommal lehetővé kell tenni önálló fejlődésüket. Majd újabb négy pontban kifejti: a népek akaratuk ellenére nem tolhatók egyik államból a másikba. A wilsoni elvek ellenére Magyarország súlyos büntetést kapott. Az antant hatalmak úgy döntöttek, Magyarország területének nagy részét a szomszédos országokhoz csatolják. 1920. január 7- én Aponyi Albert gróf vezetésével, soraiban gróf Bethlen Istvánnal és gróf Teleki Pállal megérkezett a magyar küldöttség Párizsba. Azonban igazából a konferencián nem vehettek részt, csak 1920. január 16 – án a béketárgyalások lezárását követően mondhatták el álláspontjukat. Gróf Aponyi Albert hosszú órákon át próbálta érveivel meggyőzni a győztes hatalmakat, de mindhiába. Az antant hatalmak már az első világháború alatt titokban tárgyaltak és megegyeztek a csehekkel, szlovákokkal, szerbekkel, horvátokkal, románokkal. Trianon, vagyis a Párizs melletti kastélyról, a tárgyalások színhelyéről elnevezett folyamat nem 1920-ban jött létre, akkor már csak szentesítették a megváltoztathatatlant. A magyarok véleményét nem vették figyelembe, hiszen legyőzöttek voltunk, minket kiáltottak ki a nagy háború okozóinak is.
Valamennyi békekötés közt a magyarokkal aláírt szerződés volt a legszigorúbb és legigazságtalanabb. „Megbüntetett” egy egész nemzetet, több mint három millió magyar életét megpecsételve, és további generációk sorát évszázadokra megbélyegezve. Bár az erősebb jogán 1920-ban eltiporhattak minket, a magyarság mégis bizonyította – és bizonyítja máig – semmilyen szerződés, vagy igazságtalan dokumentum nem szakíthatja szét a magyarság ezer éves együvé tartozásának érzését!
A győztes antant nagyhatalmak Magyarországgal 1920. június 4-én kötötték meg a trianoni békét, a versaillesi Nagy-Trianon kastélyban. A békediktátumot a világháborúban győztes Antant hatalmak részéről Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország képviselői írták alá, míg a háborúban vesztes Magyarország részéről – a Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei – Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter látták el kézjegyükkel A példátlanul felelőtlen szerződés népünkre erőltetése, a magyar nemzet történelmének egyik legigazságtalanabb módon létrehozott, és legtragikusabb következményekkel járó eseménye volt.
(Harangzúgás)
Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövőjüket.
Budapest percek alatt feketébe öltözött.
A lapok gyászkeretében, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben fellángolt a tehetetlen düh, csoportokban vezércikkeket olvastak fel hangosan…A Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni…és a harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül.
A templomok megteltek síró emberekkel, papok mentek fel a szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt vigasztalás.
Vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségbeesés mindenütt. Csak a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül. Azon a napon: 1920. június 4-én nemcsak nagyapák, de sok kisgyerek is elszakadt a családjától.
Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt, 1920. június 4-e. Péntek…”
(Harangzúgás eddig)
Alpokalja, Délvidék, Felvidék, Erdély, Kárpátalja elszakíttatott, lakóik a szomszédos országokban másodrangú állampolgárok lettek.
A magyarság ellen összefogó erők csak a hegyeinket, vizeinket, erdeinket, bányáinkat, vasútjainkat, gyárainkat és minden harmadik magyar testvérünket orozták el. De nem tiltották, mert nem tilthatták meg, hogy emlékezzünk történelmünk kilenctizedére. Nem írták, mert nem írhatták elő, hogy kitépjük gyökereinket, feladjuk hagyományainkat, elvessük azokat az összetartó erőket, amiktől, Illyéssel szólva: „futó homokok, népek, házak Magyarország összeálltak.”
Amíg a magyarság egészében megvan az összetartozás tudata, az egymásért érzett felelősség, az önző egyéni érdekek és anyagi javak hajszolása helyett a nemzet érdekeiért vállalt szolgálat, addig ez a nemzet erősödik. A nemzeti tragédiát egy nemzetnek kell feldolgoznia. Az önmegadás és önfeladás, amitől olyan bölcs előrelátással óvta Deák Ferenc a nemzetet, legalább olyan tragédia, mint maga a trianoni csonkítás. Emlékezzünk szavaira: „…amit az önkény és az erőszak elvesz, azt virtus és jószerencse még visszaadhatja; de amiről a nemzet, félve a megpróbáltatásoktól, önként lemond, az örökre elveszett.” Ez a deáki intelem teljesedett be rajtunk, ezzel vált az országcsonkítás nemzetcsonkítássá!
A nemzeti összetartozás emléknapja nem gyásznap, még ha szomorú eseményhez is kapcsolódik.
„A nemzeti emlékezés a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását, ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság a történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.”
A történelemórákon természetesen ma már mindannyian megtanulhatjuk, hogy 1920. június 4-én a Versailles-i Trianon-palotában aláírt, az első világháborút lezáró békediktátum milyen politikai, gazdasági és kulturális és etnikai következményekkel járt. A következmény nemzeti sorstragédia lett. Sok mindent megtanulhatunk, de sok mindenre nincsenek szavak.
Mindenki sok hibát követett el. A mi őseink azzal, hogy a nemzetiségek érdekeit nem vették figyelembe, oktatásukat és nyelvhasználatukat csökkentették, politikai jogokat késve vagy egyáltalán nem adtak nekik. A háborúban győztes antant szövetség hatalmai meghatározták Magyarország új határait. 100 év telt el azóta. Nemzeti közösségünk számára mindig is lelkiismereti kérdés volt, hogyan gyógyítsuk be a sebet, amit a nemzet testén ez a diktátum okozott. A magyarság ellen összefogó erők csak a hegyeinket, erdeinket, bányáinkat, vasútjainkat, gyárainkat és minden harmadik magyar testvérünket orozták el. De nem tiltották, nem tilthatták meg, hogy emlékezzünk történelmünk kilenctizedére.
Magyar hazánk földrajzi határai immár véglegesek. Magyar szívünk azonban ma is dobog e határokon túl, magyar szavunk ma is anyanyelve a határainkon kívül rekedt, egymástól gyakran elszakított családoknak, vagy a távoli országokban élő magyaroknak. Arra ítéltettünk, nem tudni hol és mikor, hogy nekünk csak a más fájdalma fájhat, hogy a sajátunk sohasem. Mégis fáj, s nem tudjuk miért.
Nekünk, ha azt mesélték: Felvidék, azt is mondhatták volna, az Üveghegyen túl, s amikor Erdélyt emlegették, akár az Óperenciás tenger mellett is lehetett volna. Mégis siratunk valamit, akkor is, ha nem megyünk ki az utcára, ha nem is mondunk nagy szavakat, ezen a napon mégis csendesebbek vagyunk, s siratunk valamit, még ha titkoljuk is magunk elől. Siratunk valamit, amit ezerszer megtagadtunk, kitéptünk és pusztítottunk magunkban, mégis él. Siratunk valamit, amit a világ ezerszer elárult és pusztulásra ítélt, mégis él. Az ellentétek és lehetetlenségek népe vagyunk. A határokat áttolták a fejünk felett és mi nem csináltunk semmit.
A magyar szív és a magyar szó léte, öröme mindannyiunk szabad hitvallása, amit nem köthetnek gúzsba sem hatalmak, sem határok. A magyar nem hisz, hanem tud, nem imád, hanem tisztel, nem valami ellen, hanem céljai megvalósításáért küzd, és nem őseit követi, hanem azt követi, amit az ősei is követtek.
Emeljük fel fejünket, egyenesítsük ki derekunkat, s emlékezzünk szabad lélekkel minden év június 4. napján erre a nemzetünket egyben tartó erőre, hitre!
A továbbiakban
Kóródi Renáta énekli az Ősi székely himnuszt
Verset mondanak: Józsa Natasa 6. a – és Kovács Attila Herceg 8. a osztályos tanulók
A megemlékező szöveget mondta: Farkas Milán, 7. b osztályos tanuló.
Felkészítő tanáraink: Bertókné Enyedi Éva, Deaák Júlia és Kurenda Zsanett tanárnők